Ez az első olyan alkalom a zongora tanszak koncertsorozatának történetében, amikor maga a koncert és a nyilvános program nem esett egybe. A járványhelyzet miatt volt növendékünk - Kovács Kálmánné (Babszi) tanítványa -, Staber Patrick közönség nélkül játszotta el műsorát: három Scarlatti szonátát, egy Beethoven szonátatételt, és két Chopin művet. A sorozat házigazdája, Patrick beszélgetőtársa Eckhardt Gábor volt. A koncert után Patrickot a Babszi néniről elnevezett terembe invitáltuk még egy kis fényképnézegetésre. A koncert izgalmait levezető beszélgetésünket a címre kattintva olvashatják, a koncert pedig itt tekinthető meg.
Hogyan volt jelen a zene a családodban?
Édesanyám zongorázni tanult és a konzervatóriumot is elvégezte. Végül azonban más pályát választott. Édesapám autodidakta módon tanult meg gitározni, és hobbizenész lett. Mivel otthon volt zongoránk, én is odaültem a hangszerhez már egészen kicsi koromban. Mellette hegedülni is tanultam, amit még az általános iskolám alsó tagozatában kezdtem el. Ezután kerültem át a Tóth Aladár Zeneiskolába Ácsné Szily Éva tanárnőhöz.
Hány évig tanultál hegedülni?
Hét évig, és aztán választanom kellett a két hangszer közül.
Számodra egyértelmű volt, hogy a zongora megy jobban? Vagy azt szeretted jobban?
A zongora közelebb állt hozzám. Azt nem mondanám, hogy nem szerettem hegedülni – zenélni szerettem, és szeretek a mai napig, másban nem nagyon tudtam volna elképzelni magamat.
A gyerek azt szereti csinálni, amiben sikerei vannak, nem?
Igen. Több alkalommal nyertem különböző díjakat: mint hegedű, zongora és kamarazenében egyaránt. De nem titkolom voltak nehezebb pillanatok is, amikor azon keseregtem, hogy most megint gyakorolnom kell, miközben az osztálytársaim focizni mennek az udvarra.
Nehezedett rád otthon nyomás, hogy gyakorolj?
Egy bizonyos mértékben igen, amiért hálás vagyok a szüleimnek. Azonban úgy gondolom, akinek nincs belső késztetése, hogy gyakoroljon, annál minden erőfeszítés hiábavaló és fenntarthatatlan is sok-sok éven keresztül.
Azt mondják, a kicsi gyerek a tanára kedvéért gyakorol. Emlékszel rá, hogy ez így volt?
Nem nagyon emlékszem rá. Eleinte feladatokat teljesítettem, ami nem esett nehezemre, mert nagyon szerettem zongorázni. Később pedig a gyakorlás élvezetté vált. Voltak olyan darabok, amelyek annyira megtetszettek, hogy kifejezetten szerettem őket gyakorolni. Ez már talán inkább a felső évfolyamokon volt érvényes, amikor akár saját magamnak választhattam darabokat.
Vonz téged a koncertélet, vagy inkább a tanítás az, ami jobban kielégít?
A tanítás felé orientálódtam inkább, az egyetem befejezése után, de szívesen veszek részt hangversenyeken és készítek hangfelvételeket. Ezek összetett dolgok, hiszen, ha valami nem úgy sikerül egy koncerten, ahogy azt elvártam volna magamtól, azon hajlamos vagyok sokáig bosszankodni. A százszázalékos teljesítmény nagyon ritka, talán nincs is, és az önmarcangolás hosszú távon nem tesz jót egy koncertező művésznek. Ugyanakkor egy jó koncertélmény semmi mással nem pótolható. Olyankor szárnyal az ember.
Fontos neked, hogy mindig legyen kész repertoárod?
Igen. Van egy-két darab, amit szeretnék megtanulni, ezért szabadidőm nagy részét kitölti a gyakorlás – és egyben jó kikapcsolódás a tanítás mellett. Szeretek egy kis változatosságot beletenni, színesebb darabokat választani, és annyit ülni a hangszer mellett amennyi jól esik.
Hogy érted, hogy színesebb darabokat választasz?
Nem csak romantikus darabokat játszom, hanem a barokk vagy a klasszika korszakából is választok. Korábban játszottam kortárs darabokat is, de ezeket a műveket nem mindig éreztem magaménak, persze volt kivétel.
Érzed-e magadban azt a fajta energetizáló képességet, amelyet tanárodból, Babszi néniből éreztél áradni – ahogyan a koncert előtti beszélgetésben említetted?
Azóta eltelt 13 év, hogy zeneiskolás voltam, ennek ellenére bátran állíthatom, hogy hagyott bennem nyomot, még akkor is, ha olykor ez nem tudatos. Sokat változott a világ. Másfélék a gyerekek is, és másképpen kell hozzájuk közelíteni. Én is más vagyok, és próbálok alkalmazkodni a kor kihívásaihoz.
Úgy érzed, hogy a benned rejlő zeneiséget így tudod a legjobban kifejezni, így van a legtöbb közöd a zenéhez, hogy tanítasz? Vagy egyelőre még keresed az utadat?
Mindenképpen. A gyerekek egyből megérzik, ha a tanárnak ez csak munka, és az óráját nézi, hogy mikor szabadulhat. Empátia, zene és a gyerekek iránt érzett szeretet nélkül nem lehet tanítani. De valójában a saját utamat, ami az előadásmódomat illeti, még keresem.
Hogy érted, hogy a gyerekek másfélék, és mást igényelnek, mint régen?
Főként az érdeklődésük változott meg. Nagyon kevesen hallgatnak klasszikus zenét. Az interneten sokféle igényesnek nem nevezhető zenéhez is hozzáférhetnek, és az lett a „jó zene”, amit sokan meghallgatnak.
A szülők jobban akarják, hogy tanuljanak zenét, mint ők maguk?
Egy kisgyerek nem mindig tudja, hogy mit szeretne, de ha már szívesen nyomogatja a fekete-fehér billentyűket, akkor nincs akadálya, hogy tanuljon zongorázni.
Te mindig határozottan láttad magad előtt a célt?
Nem, nem minden esetben. Pedig, ha láttam volna, akkor ma talán még jobban zongoráznék. Ugyanakkor azt gondolom, ha minden időmet gyakorlásra fordítottam volna, akkor lehet, hogy nem éltem volna meg olyan élményeket, amelyek befolyásolták a múltamat, a jelenemet és talán a jövőmet is. Ezzel együtt, ha üzenhetek valamit a zeneiskolás növendékeknek, azt mondanám: tűzzenek ki mindig maguk elé akár nagyobb célokat is, és merjenek álmodni!
