A hegedű a vonós hangszercsalád legmagasabb hangú tagja. Elegáns, 400 éve változatlan
alakját olasz hangszerkészítő mesterek fejlesztették ki a 16. században. A hegedű fából
készül, 4 húrja van, vonóval szólaltatjuk meg. A vonó nem más, mint egy fa pálca, melyre
lószőr van kifeszítve. A hegedű hangja éneklő, hangszínekben gazdag. Az egyik
legfontosabb szólóhangszer, valamint elképzelhetetlen nélküle a szimfonikus zenekar és a
legtöbb kamaraegyüttes is. Kezdetektől jellegzetes hangszere – a klasszikus zene mellett - a
tánczenének és a népzenének is.
Ha szeretnél hegedülni…
… várunk, akár már hatéves korodtól. A hegedű különlegessége, hogy több méretben
készítik, a nagyon kicsi tizenhatodostól az egészes méretűig, tehát az első években
gyakorlóhangszered szinte veled együtt fog nőni.
A hegedű megvásárlása költséges vállalkozás, ezért iskolánkban lehetőséget nyújtunk jó
minőségű hangszerek kölcsönzésére.
Ha hegedülni tanulsz
Miután megszerezted a hangszer megszólaltatásához szükséges alapismereteket, szóló- és
zongorakíséretes műveket egyaránt el tudsz majd játszani. Ezzel a tudással már
szerepelhetsz az iskolai hangversenyeken, részt vehetsz diáktársaiddal együtt különböző
kamaraegyüttesekben, a Tücsökzenekarban, később pedig az Ifjúsági Szimfonikus Zenekar
munkájában.
Egy kis hangszertörténet
Az első képi ábrázolások tanúsága szerint a vonóval megszólaltatott húros hangszerek
valamikor a 10. században jelentek meg Európában, ahová bizánci közvetítéssel a keleti
(főként arab kultúrájú) országokból érkeztek. A késő-középkorban sokféle formában
használták őket, és korai változatait rebecnek, rebabnak, fidelnek vagy fidulának nevezték. A
mai hegedű közvetlen elődje valószínűleg az itáliai lira di braccio volt a 16. század elején.
Később viola-hangszercsaládként emlegették különféle méretű és hangmagasságú
változatait. A négyhúros, kvinthangolású hangszercsoport tagjai - a violino (hegedű), a viola
(brácsa), a violoncello (gordonka vagy cselló) és a violone (nagybőgő) az akkoriban kialakuló
európai hangszeres műzene alapjává váltak. A hegedűkészítés központja az itáliai Brescia
és Cremona volt. Itt dolgoztak azok a mesterek (Andrea és Nicola Amati, Antonio Stradivari,
Andrea és Antonio Guarneri, Francesco Ruggiero), akik e hangszer mai formáját és
szerkezetét kialakították. Eleven, fényes, dinamikus hangjának köszönhetően a hegedű az
1600-as évektől az egyik legnépszerűbb szóló-, kamara- és zenekari hangszer lett, és
maradt is a mai napig.
A brácsa (mélyhegedű) a vonós hangszercsalád középső, a hegedűnél mélyebb, de a
gordonkánál magasabb hangú tagja. Formája, szerkezete és játékmódja megegyezik a
hegedűével (tehát 4 húrja van, vonóval szólaltatjuk meg, áll alá helyezve tartjuk), de kissé
nagyobb nála és húrjai öt hanggal (kvinttel) mélyebben szólnak. Hangja lágy, éneklő.
Szólóhangszerként is gyakran halljuk, de igazán fontos szerepet a szimfonikus zenekarban
és a különböző összetételű kamaraegyüttesekben kap. A zenekari hangzás üres lenne
nélküle, mert többnyire a brácsák játsszák az akkordhangokat és a belső dallamokat.
Ha szeretnél brácsázni…
… először meg kell tanulnod hegedülni. Később válthatsz a brácsára, amikor már nagyobb a
kezed, hosszabbak a karjaid és erősebb a vállad a hangszer megtartásához.
Iskolánkban lehetőséget nyújtunk jó minőségű brácsák kölcsönzésére.
Ha brácsázni tanulsz
Szerepelhetsz növendékhangversenyeken, részt vehetsz növendéktársaiddal együtt
különböző kamaraegyüttesekben és az Ifjúsági Szimfonikus Zenekar munkájában.
Egy kis hangszertörténet
A ma használt vonós hangszerek a 16. század folyamán jöttek létre. A különféle méretű és
hangmagasságú változatokat viola-hangszereknek nevezték. A négyhúros hangszercsoport
tagjai - a violino (hegedű), a viola (brácsa), a violoncello (gordonka vagy cselló) és a violone
(nagybőgő) az akkoriban kialakuló európai hangszeres műzene alapjává váltak. A
leghíresebb vonós hangszerműhelyek az itáliai Bresciában és Cremonában voltak. Itt
dolgoztak azok a mesterek (Andrea és Nicola Amati, Antonio Stradivari, Andrea és Antonio
Guarneri, Francesco Ruggiero), akik a 17. századtól kialakították e hangszerek mai formáját
és szerkezetét.
A brácsát sokáig csak kamara- és zenekari hangszernek tekintették. Karl Stamitz volt az
első, aki versenyműveket írt rá, de – mint a hegedűre, brácsára és zenekarra komponált
Esz-dúr Sinfonia concertante mutatja – W. A. Mozart is nagyon szerette.