A furulya talán a legrégebbi hangszer, a kőkorszak óta használja az ember. A hozzá hasonló
ajaksípos fúvós hangszerfajtákat minden földrészen, minden kultúrában ismerik, népzenét és
műzenét egyaránt játszanak rajta. Ennek az lehet az oka, hogy szép dallamok
megszólaltatására alkalmas, kezelése mégis egyszerű.
A furulya nem egyetlen hangszer, hanem népes hangszercsalád. Különféle méretű és
hangolású változatai – az egészen magas hangú, arasznyi szopranínó furulyától a szoprán-,
alt-, tenor-, basszus, sőt a másfél méter hosszú kontrabasszus furulyákig – sokféle
hangterjedelmű és hangszínű dallamok megszólaltatására alkalmasak.
Ha szeretnél furulyázni…
… akár már óvodás korodban elkezdheted. A tanulást szopránfurulyán szokták kezdeni,
melyet könnyű tartani és megszólaltatni, és az ára is megfizethető.
Ha furulyázni tanulsz
Miután megszerezted a hangszer megszólaltatásához szükséges alapismereteket, szóló- és
zongorakíséretes műveket egyaránt el tudsz majd játszani, szerepelhetsz
növendékhangversenyeken, és részt vehetsz a kisebb-nagyobb kamaracsoportok
munkájában.
A furulyázás sokszor „belépő” a fúvós hangszerek világába. Két-három év után eldöntheted,
hogy folytatod-e furulyatanulmányaidat, vagy helyette inkább fuvolázni, oboázni, klarinétozni,
fagottozni, trombitálni vagy kürtölni kezdesz.
Egy kis hangszertörténet
Az eddig ismert legrégibb furulyát 1995-ben találták meg a régészek egy szlovéniai
barlangban. Ezt a csontból faragott hangszert valószínűleg 45 000 évvel ezelőtt készítették.
A furulya a népzene legfontosabb hangszere volt és maradt a mai napig. Európában a
műzenében is fontos szerepet kapott a 18. század közepéig. „Blockflöté”-nek nevezték, mert
a cső végén, ahol bele kell fújni, egy dugó (németül: block) található. Szó szerinti fordításban
tehát „dugós fuvola” a neve, ebben a formában azonban magyarul sohasem mondták,
inkább egyenesfuvola, cölöpflóta, csőrfuvola néven emlegették. A középkorban, de főleg a
reneszánsz korszak idején több méretben, sokféle - javarészt a női- és a férfi
énekhangoknak megfelelő - hangterjedelemmel készítették. Önálló hangszeres zenét is
komponáltak rá, de gyakran használták kórusművek énekszólamainak erősítésére vagy
kíséretére is. A furulya kedves, hajlékony hangja sohasem volt nagyon átható, ezért a 18.
század közepétől fokozatosan kiszorították a műzenéből az erősebb hangú fuvolák, oboák,
klarinétok, és így az akkoriban alakuló szimfonikus zenekarba sem került bele. A 20.
században fedezték fel újra, és nemcsak a reneszánsz- és barokk művek korhű
megszólaltatásához használják, hanem új műveket is komponálnak rá.
