Az Oktatási Hivatal Bázisintézménye, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem gyakorlóhelye

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Iskolánk fenntartója:

 

 

 

 

1952-2012-ig iskolánk fenntartója,

2013-tól működtetője:

 


Iskolánk a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács Akkreditált Kiváló Tehetségpontja

 


NTP-AMI-17-0064

Zenés élet a színpadon

A pályázati beszámoló itt olvasható.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Iskolánk partnerei:

Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem

 
 
 
 
 
 
Pécsi Tudományegyetem
 
 
 
 
 
 

Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar

 
 
 
 
 
 

Eötvös 10 Közösségi

és Kulturális Színtér

 

Magyar Zeneiskolák

és Művészeti Iskolák Szövetsége

 
 

 

 

 

 

Zenetanárok Társasága

 

 

Vívódó darab, tépelődő hősökkel

 

Kortárs operabemutató a TAZI-ban

Szőnyi Erzsébet Firenzei tragédia című művét több évtizedes pihenés után színpadra vitte a Tóth Aladár Zeneiskola Operastúdiója. Szenvedélyes, fordulatos mű, amelynek 21. századi új életre keltése egy másik újjászületéssel is egybefonódott: bemutatója a varázslatos hangversenyteremmé alakult a Tóth Aladár Zeneiskola földszinti Fodor-termében volt, december 1-én. December 6-án és 7-én pedig az Orosz Kulturális Központban játszották el. A műfajában is szinte egyedülálló „női kortárs operáról" Pallagi Judit művészeti vezetővel, és a Bianca szerepét alakító Lilik Judittal beszélgettünk.
 
- Miért választott egy szinte ismeretlen kortárs darabot?
Pallagi Judit: - A kortárs zene népszerűsítését mindig is kifejezetten a szívügyemnek tekintettem. Ennek kapcsán ismerkedtünk meg Szőnyi Erzsébettel is: Fekete Mária kolléganőmmel közösen szerkesztettük A magyar dal mesterei sorozatot, melyben kortárs szerzők műveiből válogattunk, és a második kötetben közöltünk Szőnyi Erzsébet-dalokat is. A személyes ismeretség tehát innen van, ugyanakkor a darab kiválasztása már jóval korábban megtörtént, méghozzá az öcsém - aki szintén szívesen foglalkozik kortárs szerzőkkel - hívta fel rá a figyelmemet.
- Mi tetszett meg benne?
- Nem is tudom, ez mindig nagyon összetett. Amikor nekiállunk egy darabnak, abban - hacsak nem olyan ismert, mint a Figaro házassága - mindig van valamennyi kockázat. De épp ez a szép benne - ez a felfedezőút. Jobban is szeretem ilyenkor, ha nem halljuk előtte színpadon a darabot, csak kottából fejtjük meg - az valahogy intelligensebb. A drámákat sem kell színpadon látnunk ahhoz, hogy értelmezni tudjuk, sőt, a színpadi feldolgozása már beállít egy értelmezést, és az akadálya is lehet annak, hogy a magunkét kibontsuk belőle. Szeretjük a szerző szándékait magunk megfejteni. Így aztán amikor elkezdtük a próbákat, hatalmas viták voltak arról, mit is akart a szerző ezzel a darabbal.
- És ez igazolta, hogy jó választás volt?
- Jó választás volt azért is, mert gazdagítja a repertoárunkat: nemcsak, mert kortárs, hanem azért is, mert tragédia – mi általában vígoperákat szoktunk előadni, és kíváncsi voltam, hogyan áll nekünk egy tragédia. Nagyon nehéz szövetű mű ez. Az Operastúdióban különböző szintű énekesek vannak - az egészen kezdőktől a profikig – és fontos eleme a közös munkának az, hogy egymást inspirálják. Ebben a darabban ezt a sokszínűséget remekül ki lehetett aknázni: van benne egy kezdő énekesnek való szerep, a többihez pedig magasan képzett énekesek kellenek. Az elejétől, úgy éreztem, megvannak a művészeink akiknek testhezállóak a karakterek. Megerősít a választásom helyességében, ha egy darab kapcsán rögtön beugrik egy arc, akit el tudok képzelni az adott szerepben.
- Szőnyi Erzsébet részt vett a próbafolyamatban?
- A közepén tartottunk, amikor egyszer eljött. Nagyon meg volt elégedve, és azt mondta, alig várja a bemutatót. Ez nagyon jól esett, de az, hogy a szerző mit gondol, persze benne kell hogy legyen a műben, de azért az csak egy dolog - a színpadon formálódik meg igazán a darab.
- Hogyan talált rá az angol rendezőre, Doyne Byrd-ra?
- Sok időt töltöttem el Angliában, és az egyik legjobb barátnőm rokonságába tartozik Doyne magyar felesége - így mutattak be minket egymásnak. Doyne színész ,többek között a Royal Shakespeare Company-ban is játszott. Először akkor dolgoztunk együtt, amikor egy Purcell-darab próbáinál segített a színészeinknek az angol kiejtésben. Egy másik előadásunkban verseket mondott angolul – egyébként kiválóan beszél magyarul is. Nagyon megkedveltük őt, és bámulatos volt számunkra, hogy egészen másfajta módszerrel dolgozik, mint amit a magyar rendezőktől megszoktunk. Amikor Doyne-nal elkezdtünk dolgozni, kérdeztem, hogy mégis milyen elképzelései vannak a darabról. Csodálkozott, és azt mondta: „nincs elképzelésem addig, amíg nem látom a színészeimet.” A teljes munkafolyamatban nagyon érzékenyen reagált az énekesekre- miközben hatalmas inspiráció áradt belőle.
- A fiatalokhoz hogyan lehet közel hozni az operát? Egy kortárs darab alkalmasabb erre, mint a klasszikusok?
- Minden jó darab alkalmas rá, de kell hozzá némi érzékenység, fogékonyság. A felnőtt közönség körében is azt tapasztaltam, hogy a közepes minőség megosztja az embereket, míg a magas minőség egységesíti. Ez a darab már a felső tagozatos diákok számára is élvezhető – nyilván különböző szinteken – mert a fiatalok számára is izgalmas kérdéseket vet föl. Például, hogy mennyi minden befolyásolhatja azt, hogy valakihez hűségesek vagyunk-e? Vagy, hogy tudjuk-e, valójában kit szeretünk - és miért? Tanulságos abból a szempontból is a darab, hogy megmutatja: egy megalázott ember mennyire nem tud felszabadulni a párkapcsolatában, illetve, hogy egy gazdag ember, aki soha nem szenvedett még, mennyire nem tud érzelmi mélységeket megélni. A tragikus végkifejlet katartikusan mutatja meg, hogy micsoda erők, milyen szenvedélyek bújnak meg a felszín, a rutinszerű élet mélyén, valamint, hogy rendkívülinek kell történnie ahhoz, hogy az igazi érzések, vonzódások előtörjenek, és megtapasztaljuk, mennyire fontos a másik ember - annyira fontos, hogy akár ölni is tudunk érte. Furcsa, de a darabból az tűnik ki, hogy sokszor morálisabb tett valakit megölni, mint szembe nem nézni az igazsággal.
- Mennyire kellett felfrissíteni, modernizálni Oscar Wilde darabjának Kosztolányi Dezső-fordítását?
- Nem kellett megváltoztatni a szöveget,a librettóban csak rövidítések vannak az eredetihez képest.
 
(A továbbiakban Lilik Juditot kérdezzük.)
- Azonnal tudott Bianca szerepével azonosulni?
Lilik Judit: - Rögtön tetszett a darab és a szerep is. Azért különleges az életemben, mert sosem játszottam még ennyire igazi és érzelmeiben árnyalt embert. A mai napig is vannak bennem kérdőjelek, hogy Bianca valamit miért mond, miért tesz. A női lét alapvető kérdéseire keresi a választ, beleértve azt is, hogy milyen értékekért érdemes élni és kockázatot vállalni.
- Másképp zajlik egy ilyen kortárs mű próbája?
- Igen. Amikor még csak ismerkedtünk vele, attól féltünk, hogy nem fogjuk tudni memorizálni, mert nincsenek benne zárt számok, folyamatos áramlás az egész. Nagyon más csatornákon lehetett befogadni, mint egy klasszikus operát - valahogy lélektanilag mélyebb szinteken. Most viszont már úgy érzem, nem leszek képes elfelejteni ezt a zenét.
- Hogyan lehetett megtanulni, hiszen kevés benne a harmonikus, „magát etető” dallam?
- Nagyon jó korrepetitorral és nagyon sok ismétléssel. A mélyére kellett menni egy-egy jelenetnek, - mint mindig - és amikor megértettem, már meg tudtam tanulni. Vívódó, drámai zene, tépelődő szereplőkkel. Mivel kevés a mozgásos cselekmény, inkább belső történéseket kell megmutatni, a hangommal kell tudnom elmondani mindent - a jelmez, a díszlet, a színészi játék csak rásegít. A rendező – hogy úgy mondjam - a mi oldalunkról jött: színész. Hagyta, hogy belülről építsük fel a szerepünket - ez inspiráló volt, és nagyon szabaddá tett abban, hogy merjünk hagyatkozni a saját érzéseinkre. Ettől a darab még mindig formálódik bennünk, cseppet sem statikus, lezárt.
- Hangról hangra, mozdulatról mozdulatra, közös munkával kellett kibontani a darab szövetét?
- A szereplők maguk alakították ki, hogy melyik dallamrész milyen mozdulatot kíván. Ha koncentráltunk, éreztük: „most el kell indulnom, most inkább ezt vagy azt szeretném tenni, és jól esne, ha te meg ezt tennéd közben…” – valahogy így. A rendező pedig visszajelzett, hogy az összképbe hogyan illeszkedik bele az elképzelésünk, hol vannak olyan töréspontok, csúcspontok, amelyekhez képest esetleg nem jó irányban alakítjuk a magunk játékát. Olyankor újra nekifutottunk.
- Volt olyan a cselekményben, amin  - a darab egykori bemutatójához képest – változtatni kellett, a mai kor elvárásainak megfelelően?
- Nem, ez a darab annyira időtálló, hogy nem volt rá szükség: őseredeti formájában is minden ízében a férfi-nő viszonyról szól.
 

Miért szeretem a hangszerem?

 

Zeneismeret órarendek

 

Hírmondó archívum

 

Hallgass zenét, olvass róla!

 

Fórumozz, kérdezz tőlünk!