Kadosa Pálról híres tanítványai

Kadosa Pál 1903-ban Léván született, idén lenne 110 éves, akárcsak zeneiskolánk, ahol hajdan tanított.

A TAZI első nagyszabású jubileumi rendezvénye - a Zenetanárok Társasága Zongoratagozatával közösen - a Kadosa-évfordulóhoz kapcsolódott: a két intézmény konferenciát és emlékhangversenyt rendezett. Kadosa Pálról több híres tanítványa is megemlékezett.

 

 
 
Ábrahám Mariann:
Élesen emlékszem rá, az első tanév elején egy esti összejövetelre meghívta az osztályát magához. Az ő lakásában egy különleges világba lépett be az ember. Környezetének muzeális értékű bútorai, tárgyai, hatalmas könyvtára valósággal elbűvölt. Képzőművészeti albumokból mutatott alkotásokat, magyarázott, ismertetett bennünket sok-sok értékkel, tanított minket, szélesítette látókörünket. Társaságában egy nagy családdá váltunk. Év végén általában közösen kirándultunk, elmentünk Szentendrére, vagy a várban sétáltunk együtt, és ő magyarázta a az épületek történetét. Végtelen finom humorára jellemző, hogy az egyik épület kapuján lévő frissen firkált rajzra rámutatott és azt mondta: „ez pedig egy újabb kori elefántrajz.”
Előfordult, hogy arról is tájékoztatott, éppen mi foglalkoztatja a zenén kívül. Egy időben a kibernetika érdekelte intenzíven.
Miért érdekes mindez? Azért, mert a személye olyan atmoszférát teremtett, amelyben a feltétlen bizalom, a szakmai tekintély, a mindenkori közvetlenség érvényesült. 
Nemcsak egyszerűen tanár, hanem alkotó ember, alkotó személyiség volt. Azt hiszem, ez mindennél fontosabb.  Egy életre szóló, sokoldalú értékrendet kaptam tőle.
 
Jandó Jenő:
Talán nem úgy volt pedagógus, mint mások. Kitűnő zeneszerzőnek és nagy műveltségű embernek ismertem. Soha nem próbálta az egyéniséget korlátozni. A kotta alapján mondott ugyan száraznak tűnő csekélységeket, ám ha az ember utánagondolt az elhangzottaknak, később rájöhetett, hogy ezek a megjegyzések általános érvényűek, és minden esetben a mű szellemét szolgálják. Eleinte jelentős fejtörést okozott megértenem ezt a metódust. 
Néhány művét megtanultam, nagyon sajnálom, hogy ezeknél is igen tartózkodó volt. Játszottam a 4. zongoraszonátát, a Concertinót és a Tíz bagatellt. Erről nem nekem, hanem másik mesteremnek, Nemes Katalinnak azt mondta: "Ez a fiú egészen másként játssza, mint ahogy elképzeltem, de nekem nagyon tetszik." Kár, hogy nem mondott többet.
Nagyon érdekelte a személyiség, örült, ha elmeséltünk magunkról valamit, a karácsonyi látogatásokon, vagy máskor. De mindenféle szentimentalizmus távol állt tőle, pedig nagyon mélyen érző ember volt. Bölcsnek és hasznosnak tartom ma is, amit mondott: Beethovent játsszátok romantikusan, a romantikusokat pedig közelítsétek meg klasszikusan. Nagyon érdeklődő szelleműnek ismertem meg.
 
Klukon Edit:
Nemcsak zongoratanítás, hanem intenzív szellemi élet is zajlott nála. Ez a műhelyszerűség egyébként még akkor is funkcionált, amikor már rossz egészségi állapotban volt, és ahogy mások is emlékeznek rá: karosszékben ülve figyelte a munkánkat. Számomra a határtalan szabadság érzésével volt egyenértékű nála tanulni, fantasztikusan hatott rám, hogy nem erőltette sem azt, hogy versenyezzem, sem azt, hogy önálló pódiumművész legyek. De a művészképzős felvételit megcsinálhattam, olyan darabokat választhattam, amelyeket szerettem. Kadosánál nem folyt hagyományos értelemben oktatás, negyven percig zongorázni kellett. Az ambícióimtól függetlenül olyan volt minden óra, mintha egy kis koncertet adtam volna. Kadosa tanár úr Chopin g-moll balladáját természetesen nekem is föladta, sőt az egész bevezetést megmutatta, ami boldogító, máig emlékezetes élményem. Az a tudás, amit ő árasztott magából, az egyetemes kultúrához kapcsolódott. Ha nem is mondott túl sokat vagy nagyon direkt zenei dolgokat, ki lehetett találni, mi a fontos egy-egy jelzésben, ha valakinek füle, szeme és érzékenysége volt hozzá.
Játszottam én is néhány Kadosa-darabot, például a három Radnóti-dalt, amelyekről tudom, hogy megszólaltatásra méltó, gyönyörű alkotások.
 
Kocsis Zoltán:
Kicsit olyan volt az ízlése, mint a zenéje, tehát a kelleténél talán egy csöppet szikárabb, fanyarabb. Igazán a klasszikusokhoz húzott, de stílusismeret tekintetében minden a kisujjában volt. Pedagógiai munkásságának legjelentősebb eleme, hogy zeneszerző volt ízig-vérig. A zeneszerző kreatív ember, élőbb, elevenebb a kapcsolata a hangokkal, mint annak, aki "csak" előadóművész. És ő tulajdonképpen a komponálást tekintette hivatásának: amikor már nagyon beteg volt, akkor is komponált.
Őszintén tiszteltem, és át is vettem tőle a pedagógiai és zenei munkámban, hogy egyforma intenzitással foglalkozott tehetségesebbel és kevésbé tehetségessel. Tőle tanultam meg azt a roppant fontos gondolatot, hogy vannak egy frázison belül igen jelentős és kevésbé jelentős hangok - tehetséges és kevésbé tehetséges emberek. Mindenkivel érdemei és predesztináltsága szerint kell foglalkozni, ami nagy különbséget is jelent, de azonos intenzitással. Ezt nagyon megtanultam.
Azt is hangsúlyozta, hogy nincs rossz zongora, csak gyatra zongorista. Ebben is tökéletesen igaza volt, neki köszönhetem, hogy ha vacakabb zongora elé kerülök, az egyáltalán nem szegi kedvemet, mert végső soron egy a lényeg: ugyanannak a zenének állok neki.
 
Kurtág Márta:
Akkoriban minden hangszeres pályára készülő számára íratlan szabály volt a zeneszerzés-stúdium. Magam összhangzattant és formatant tanultam Kadosánál - de hadd induljak el a formatan felől. Mostani eszemmel úgy vélem, hogy - lehántva a Riemann-féle elvek minden vitatható túlzását - Kadosa megtartotta belőle a legfontosabbat: a periódusépítkezés alapelveit és a hallatlanul világos számozási rendszert a rendhagyó periódus-felépítés jelzésére. Kadosa kiválóan ismerte Heinrich Schenkert, tisztában volt a Riemann-ellenes érvelés minden elemével, mégsem öntötte ki a fürdővízzel a gyereket - így a mai napig sem veszítette el érvényességét az a megszűrt, ortodoxiától mentes formai gondolkodás, melyet ő képviselt és közvetített. 
Az összhangzattan-példát nem "kidolgozni" kellett, hanem megkomponálni. És az új és érdekes harmóniát a periódusban olyan ponton elhelyezni, ahol reflektorfényt kap anélkül, hogy a periódus egyensúlyviszonyai megbillennének. Ez olyan nevelés volt, amely máig meghatározza egész zenei létemet.
Végül valami egészen személyes. Nincs a kezem ügyében Gertrude Stein könyve (Alice B. Toklas önéletrajza), de emlékszem: ír arról, hogy bizonyos kivételes emberekkel való találkozáskor egy kis csengő szólalt meg benne. Bennem is megszólalt néhányszor ilyen kis belső csengő, de amire az én csengőm reagált, az valamifajta szellemi magasrendűség, szellemi előkelőség jelenléte volt. Mozartról mondják, hogy számára olykor egy teljes négytételes szimfónia egyetlen pillanatba, egyetlen pontba sűrítve jelent meg. Ez a képesség vagy valami ehhez hasonló volt meg Kadosában. Mintha fentről, a magasból lett volna rálátása a művekre és a műveket mozgató törvényszerűségekre. 
 
Rados Ferenc:
Személyében jelenített meg egyfajta kapcsolatot a zenével, a művészettel, a kultúrával. Egy olyan fajta kapcsolatot, amely korábban nem is volt annyira ritka, de amely most már csak legenda. Egy elmúlt világ legendája.
Lehetett hinni az ítéletének. Nem a saját rögeszméit kérte számon az emberen.
Azt éreztem, hogy nem valami feladat elvégzését várja el tőlem, hanem a "dolog" megértését. Amellett benne volt az együttérzés az ítéleteiben. Nagyon is jól tudta, hogy a megértés különböző embereknél nagyon különböző lehet. Nagyon jól tudta, hogy az ítélet is mindig nagyon viszonylagos. Azt szokta volt mondani: "Véletlenül senki se játszik jól. Rosszul igen, de jól nem." Nem hiába volt a kedvence a történet Michelangelóról, akinek a véleményét kikérték egy festményről. Mire megkérdezte, hogy ki festette. Ó, hát azt nem mondjuk meg, azt szeretnénk, hogy a Mester minden befolyástól mentesen ítéljen. Mire Michelangelo azt mondta, sajnálom: ha nem tudom, ki festette, nem tudom megállapítani, milyen a kép...
A zenei anyag maga, ez volt az, ami érdekelte. Ahogyan az iskolákban az előadóművész látszatát szokták tenyészteni, az nem volt az eszménye. Nem azonosította az iskolát a hangszerjátékosoknak való holmi túlélőkészletek gyártásával. 
 
Ránki Dezső:
Kadosa a bennünk akkoriban kialakuló alapvető zenei ízlést és igényességet formálgatta. A fölösleges sallangokat hántotta le a játékunkról. Nagyon ritkán és keveset mutatott, de az igen szemléletes volt. Az is érdekes, hogy bizonyos "kedvenc" darabokat mindenkivel eljátszatott, ilyen volt például Chopin g-moll balladája. Azt hiszem, nincs olyan növendéke, aki ezt ne tanulta volna nála. Noha soha, senkire nem erőltetett semmit, a darab bizonyos - természetesen fontos - pontjain ugyanazt kérte mindenkitől. Szeretettel beszélt Beethovenről, de nem gondolkodott merev kategóriákban, kizárólagosságokban.
A zongorázás technikai részéről nála nem esett, nem eshetett szó, mindig csak zenei szempontok, az adott darab felépítésével kapcsolatos dolgok hangzottak el. Legfeljebb annyit mondott: ezt vehemensebben, de nem nagyon vehemensen. Vagy: hezitálva. Volt néhány kedvenc kifejezése. Hogy a "hezitálást" technikailag miként kell megcsinálni, abba szinte sose szólt bele.
Ahogy a műveket megközelítette, ahogy a kulcspontokat jelezte, abból kiderült, hogy az ő igazi mestersége a komponálás volt. A jó előadóművész számára fontos, hogy zeneszerzőként tekintsen az alkotásokra, és ezt tőle igazán jól meg lehetett tanulni. 
 
Schiff András:
Mi volt a Kadosa-iskola titka? Erre a gyakran feltett kérdésre most is csak azt válaszolhatom: ilyen iskola tulajdonképpen nem létezett. Ő olyan mester volt, aki minden növendékkel egyéni módon foglalkozott, nem erőltette rájuk saját elgondolását, metódusát, hanem okosan-bölcsen irányította őket. 
Kiváló pianista hírében állt - erről hangfelvételek tanúskodnak -, később egészségi okokból nem ült zongorához. Bármilyen furcsának tűnhet is, összesen nyolc Beethoven-ütem volt az, amit tanulmányaim nyolc éve alatt hallottam tőle. Kadosa Pál elsősorban zeneszerző volt, nem is akármilyen. Meggyőződésem, hogy a zeneszerzői gondolkodás az előadóművészt is befolyásolja, a művek és szerkezetük behatóbb megismerését segíti elő.
Tanár úr tévedhetetlenül igazodott el a zeneirodalom rengetegében. Beethoven szonátáit, melyeket különösen szeretett, olyan megértéssel tanította, mint aki pontosan tisztában van a darabok formai, harmóniai és ritmikai világával, és ezeket az elemeket nem veti alá a túlzott önkifejezés önkényének. Kitűnő ízlése volt, és átfogó európai kultúrája. Megjegyzéseit gyakran irodalmi, képzőművészeti példákkal illusztrálta, ezzel is inspirálta megismerésre vágyó, kíváncsi tanítványait. 
 
Kadosa Pál
(Léva 1903 - Budapest 1983)
A Bartókot és Kodályt követő komponistanemzedék jelentős tagja. A budapesti Zeneakadémián Székely Arnoldtól zongorát, Kodály Zoltántól zeneszerzést tanult, s 1927-ben a Fodor Zeneiskola tanáraként maga is megkezdte pedagógusi munkásságát. 1928-ban részvételével alakult meg a Modern Magyar Muzsikusok zeneszerzőcsoportja, amely rövidesen csatlakozott az újjászervezett Új Magyar Zeneegyesülethez. 
„Kadosa Pál legkiemelkedőbb fiatal komponistáink egyike: felkészültsége igen figyelemreméltó; erről tanúskodnak művei és az Új Zene Nemzetközi Társasága számos ünnepségén való részvétele. – Ezen felül kiváló zongoraművész és pedagógus” – írta róla Bartók Béla 1939-ben.
Pedagógusi pályafutása 1945-től nyerte el későbbi dimenzióit: ebben az évben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongoratanára lett, 1948-tól pedig tanszékvezetőként irányította a fiatal magyar zongoraművészek képzését. Tevékenységének köszönhetően a Liszt Ferenc, Thomán István és Dohnányi Ernő neve által fémjelzett korszakok után újból kialakult a magyar zongorapedagógia történetében egy olyan nagy hatású műhely, amelyet iskolaként könyvelt el a köztudat. 
Zeneszerzőként nyolc szimfóniát, egy Kamaraszimfóniát, négy zongora-, két hegedű- és számos egyéb versenyművet, valamint számtalan kamara-, zongora- és kórusművet komponált. 1951-ben mutatták be a Jókai novellája alapján született Huszti kaland c. két felvonásos operáját.
Számos kitüntetés birtokosa, kétszer is részesült Kossuth díjban.
1975-ben a londoni Royal Academy of Music tiszteletbeli tagjává választotta.
"Azt hiszem, többet ér, ha egy-egy növendék fejlődését segítjük, aki később nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, mintha lemondunk csak egyetlen növendék fejlődéséről is. Változatlan pedagógiai optimizmusban élek.”
 
(Megjelent a Muzsika 2003. szeptember, 46. évfolyam 9. szám 8. oldalán)

Miért szeretem a hangszerem?

 

Zeneismeret órarendek

 

Hírmondó archívum

 

Hallgass zenét, olvass róla!

 

Fórumozz, kérdezz tőlünk!