Hittel, emberséggel, elkötelezettséggel...

„Úgy tanítsunk, hogy a zene örömforrás legyen a gyermeknek!” – aki ilyen mértéket állít, mint Czövek Erna a zenetanításnak, az éppen a lényegét ragadja meg mindenféle pedagógiának. Mert a gyerek azt tanulja meg igazán, amiben örömöt talál, még akkor is, ha dolgozni kell vele – ez esetben sokat gyakorolni.

- Hittel, emberséggel, a szakma iránti legnagyobb elkötelezettséggel tenni a közért – ez az, amit tőle tanulhatunk, és ami a jövő században is érvényes lesz. Ismerkedjenek meg azzal a zenepedagógussal, akinek a vezetésével ebben az iskolában a hangszeres zeneoktatás szerveződött meg! – ajánlotta a közönség figyelmébe a zeneiskola volt igazgatóját a mostani, Magyar Margit.

A közönség soraiban ülő három egykori Czövek Erna-növendék mindegyike vele élte meg először az iskolai keretek közt való találkozást a hangszerrel, és ez az élmény mindhármukat döntően befolyásolta abban, hogy zene pályára léptek. Szervesen benne volt persze a zene mindhárom család életében, de ez egy ifjú ember pályaválasztásában lehet hátrány is, nemcsak előny.

 

Szigorú volt, mégis szabadságot adott

 

Dobszay László maga is a Tóth Aladár (akkoriban I. számú Körzeti) Zeneiskola tanára volt, pontosan tudta tehát, kinek a kezére adja gyönge testalkatú kis lányát - és barátja fiát.

- Erna néni nemcsak a zongoratanításommal törődött – emlékszik vissza Dobszay Ágnes zenetörténész, a Tóth Aladár Zeneiskola volt tanára. - Ványadt kislány voltam, és amikor már ki tudja hányadszor jött ki rajtam a szívizomgyulladás, azt javasolta a szüleimnek: „kéne ennek a kislánynak valamit mozognia, ami nem túl megerőltető!” Így küldött el engem művészi tornára, ahol harmonikus mozgást tanítottak kislányoknak, élő zenére. Ő maga is sokáig volt zongorakísérő olyan mozgásstúdióban, amelyben ott és akkor helyben kellett zenét komponálni a mozdulatokhoz - illetve mozgást formálni a zenéhez. Nagy híve volt a múlt század első felében divatos mozdulatművészeti irányzatnak, sokáig táncolt is, és roppant fontosnak tartotta azt a harmóniát, amit a zene és a tánc egysége teremt.

Bizonyos értelemben olyan volt, mint a neve, de ez inkább belső tartást, mintsem merevséget jelentett. A tanításban szigorú volt, mégis valamelyes szabadságot adott, ezt fogalmazta meg mindhárom tanára eltérőképpen.

- Nem az a fajta tanár, aki az ölébe ültette a gyereket és megsimogatta a fejét – folytatja Dobszay Ágnes. - Rezzenéstelen arccal, de érdeklődően figyelte a gyerekeket. Mindegyikhez volt egy kulcsa. Amelyikben meglátta a tehetséget, annak sokat és mélyen tanította a technikát, és szigorúbban próbálta rászorítani a gyakorlásra. De akiben inkább általánosabb zenei érdeklődést látott, mint például bennem, aki nem voltam valami nagyon technikás zongorista, annak hagyta, hogy próbálkozzon. Nem várta el tőlem, hogy brillírozzak, hanem figyelte, ahogyan a valahonnan kihallott zenei elképzelést megpróbáltam megszólaltatni. Ez később bizonyult nagyon hasznosnak, amikor ezeket a műveket jobban megismertem, és megéreztem a „matériát”, ami valaha a kezemben volt. Nem azt mondta, amit általában a tanárok szoktak, hogy „ezt most tegyük félre, majd húsz év múlva!”, hanem hagyta, hogy próbálkozzak.

Nem csak a fényesen tehetséges gyerekeket szerette tanítani. Sőt, a problémás gyerekekben kihívást látott, azt kereste, mit tud belőlük kihozni, nem is annyira zeneileg, mint inkább emberileg formálta őket.

Az irodája ajtaja folyton nyitva volt, úgy dolgozott. Ha a kollégák valamilyen szakmai kérdéssel betértek, mutattak valamit a zongorán, fölnézett és beleszólt. Igazi jó tanári gárdát alakított ki maga körül, méghozzá úgy, hogy igyekezett a legjobb fiatal tanárokat megszerezni. Elment a Zeneakadémia végzősei közt körülnézni, és olyanokat válogatott ki, akik nem rigorózus szabályok szerint tanítottak, hanem akikben látott fantáziát, érdeklődést.

 

Nem voltak meglepetések, de nem volt unalom sem

 

- Szüleimnek évfolyamtársa és jó barátja volt Dobszay László – meséli Csalog Gábor -, aki hat éves koromban meghallgatott, valószínűleg úgy látta, hogy tehetséges vagyok, és azt tanácsolta a szüleimnek, hogy Erna nénihez vigyenek. Az órák természetes folytatásai voltak az otthoni légkörnek – Erna néni stílusa, szabadelvű nevelési módszere nagyon illett hozzám, aki soha semmilyen tananyagot nem tudtam "megtanulni". Ha nem Erna néni lett volna a tanárom, az ő szabadon engedő szigorúságával, hamar abbahagytam volna a zongorázást, azt hiszem. Jól kijöttünk egymással: tolerált olyasmit is, amit például az általános iskola, ahová jártam, nem, és ahonnan hamar ki is néztek az osztályból, ezért magántanuló lettem. Más voltam, mint a többiek - a saját útjaimat kerestem. Ha nekem valamit nagyon meg akartak tanítani, arra én biztosan képtelen voltam – így volt ez a nyelvvel is, és a zenével is.

6-12 éves koromig tanított, jól emlékszem az órák légkörére, Erna néni hanghordozására. Szeretetteljes volt, törődő, figyelmes, de sosem éreztem, hogy ez valami rám telepedő figyelem volna. Csak úgy ott volt. Az egész személyisége kerek egész volt, hiteles és következetes. Nem voltak meglepetések az óráin, de nem volt unalom sem. Elérte, hogy megcsináljam, amit szeretett volna, úgy, hogy közben kicsit hagyta, amit egyébként nem lehetett volna. Sokszor volt, hogy föladott valamit, ami nekem nem tetszett, és akkor gyakoroltam mást. De megvoltak a cseles módszerei, melyekkel elérte, hogy azért valamit mégis teljesítsek. De az sem ment mindig, a koncerteket például sokáig nem bírtam. Lámpalázas, nehezen nyíló gyerek voltam, és engem nem a zongorázás maga érdekelt, hanem a zene.

Erna néni akkor már nem volt igazgató, a hetvenes éveit taposta, amikor engem tanított. Sokáig visszajártam hozzá később is, amikor már nem voltam a növendéke. Volt benne valami kis megkeseredettség – nyilván, mert elveszítette a családját - majdnem aszkézis, ami azért békességgel párosult. 

Érdekes, hogy ahhoz képest, mennyire sokan jártak hozzá, kevés kiemelkedő karriert befutott muzsikus került ki a keze alól. Talán nem a nagyon céltudatos és sikerorientált növendékekkel volt ő igazán eredményes – illetve talán nem az ilyen tanárt kereső szülők vitték hozzá a gyerekeiket.

 

„Az alkotás iránti tiszteletet és alázatot tanultam tőle”

 

Szokolay Balázs édesapja, Szokolay Sándor is tanára volt néhány évig a Tóth Aladár Zeneiskolának, ráadásul a családnak személyes jó barátja is volt Czövek Erna.

- Két-három éves lehettem, amikor először jött hozzánk órát adni Erna néni – emlékszik vissza Balázs -, mert a bátyám kezdett nála tanulni. Ötéves koromban kezdtem el magam is zongorázni. Fantasztikus kisugárzása és tekintélye volt Erna néninek, pedig soha semmi tekintélyelvű megnyilvánulása nem volt. Szigorúnak mondanám, de nem úgy, hogy előírta volna, mennyit kell gyakorolni - valahogy megérezte, mennyire hagyhatja meg a szabadságomat. Nem voltam szorgalmas gyerek, egészen tíz éves koromig. Emlékszem, talán másfél éve tanulhattam nála, amikor lefülelt, hogy még mindig nem tudom az F-kulcsot olvasni, csak hozzájátszom a balkéz szólamot a jobbhoz. Tudta jól, hogy a szorgalom vagy megvan valakiben, vagy fölösleges erőltetni, mert beérik magától – ha nem, akkor úgyis hiába -, ezért hagyott az utamon járni. Nehéz visszaemlékeznem konkrét megnyilvánulásaira, inkább azt mondanám, hogy a zenéhez való viszonyomban volt nagyon fontos alakító szerepe – például az alkotás iránti tisztelet és alázat megtanulásában. Darabokra emlékszem, melyeket megtanított – Bartóktól a Napkeleten-t nagyon szerettem - meg arra, hogy milyen finom volt a lénye, ahogy ott állt mellettem.

Öregkorában – az utolsó tíz évében - sokat járt át hozzánk, szinte mindennap ott ebédelt. Nagyon jó barátságban volt anyámmal. Ateista volt, és az élete vége felé sokat kérdezgette a túlvilágról hívő nagynénémet. Egészen fiatalon elveszítette a fiát, és ezzel együtt kicsit az életkedvét is, de tanítás közben ennek nyoma sem volt. Volt benne valami objektivitásra törekvés, de közben folyton kiderült, hogy a művészetben mennyire fontosnak tartja a szubjektivitást. Erős hivatástudat vezérelte. Sugárzott belőle a meggyőződés, hogy nincs annál fontosabb, mint hogy a gyerekek megismerjék és megszeressék a komolyzene értékeit. Ezzel a hittel tanított – fantáziával és játékosan. Ez nagyon nehéz dolog. Én sosem tudnék egészen kicsi gyerekeket tanítani – türelmetlen volnék és túl szigorú. Akiben ez a szeretettel teli odaadás és alázat nincs meg, és nem érzi kötelességének, hogy átadja a zene örömét, az ne tanítson gyerekeket. Mert nem csak az a cél, hogy tehetséges művészeket neveljünk, hanem az is, hogy legyen a koncerteknek értő közönsége.

 

(A Czövek Erna teremavató ünnepséget 2013. április 22-én 17.30 órakor rendeztük meg a Fodor-teremben. A rendezvény védnöke: Simonffy Márta, Budapest Főváros Terézváros Önkormányzatának oktatásért felelős alpolgármestere. Az esemény moderátora a TAZI tanára, Eckhardt Gábor zongoraművész volt.)

 

Miért szeretem a hangszerem?

 

Zeneismeret órarendek

 

Hírmondó archívum

 

Hallgass zenét, olvass róla!

 

Fórumozz, kérdezz tőlünk!