Tóth Aladár élete és kora alcímmel rég várt monográfia jelent meg névadónkról

Tavaly zeneiskolánk 2019-20-as (115.) tanév jubileumi rendezvénysorozatának egyik legfontosabb eseménye Tóth Aladár munkásságának méltatása volt, halálának 50. évfordulóján. Emlékműsorunk középpontjában az a kerekasztal-beszélgetés állt, amelynek mindhárom résztvevője - Maria Reichardt, Vásáry Tamás zongoraművész-karmester és Karczag Márton, a Magyar Állami Operaház főemléktárosa - szorosan kötődött Tóth Aladár emlékéhez. Karczag Márton az Operaház igazgatójának felkérésére kezdte kutatni Tóth Aladár munkásságát. A monográfia akkor még annyira friss volt, hogy kéziratos formában létezett csak. Most viszont megjelent, bárki megvásárolhatja. "Bőven magyar sors a Tóth Aladáré, halálának 50. évfordulóján épp ideje volt, hogy könyvet nyissunk róla." - így ajánlja az olvasók figyelmébe az Aranykalickában című könyvet Ómolnár Miklós az Origo.hu-n megjelent cikkében.
„Amikor elkezdtem írni, azzal szembesültem, hogy Tóth Aladárról annyit tudunk, amennyi egy Wikipédia cikkben elfér - így indította a beszélgetést tavaly ilyenkor Karczag Márton. - Jó esetben az ugrik be róla, hogy kritikus volt, a Nyugatba, a Pesti Naplóba írt zenekritikákat, a háború alatt feleségével, Fischer Annie zongoraművésszel Svédországba emigrált, majd az Operaházat igazgatta 10 éven át…
De rájöttem, hogy ez nem egy életút. Hiányoznak az összekötő kapcsok."

"Nem tudjuk, hogy Tóth Aladár honnan indult, hogyan tanult az iskolában, melyik gimnáziumba járt - folytatta Karczag Márton. - Akkor elkezdtem módszeresen kutatni. Kiderült, hogy ő is Thomán István növendéke volt, de tanult hegedülni is. Aztán rábukkantam a gondosan vezetett gimnáziumi évkönyvben, hogy akkoriban még orvos akart lenni. De akkor hogyan lett zenekritikus? Kiderült, hogy két szemesztert hallgatott az orvosi egyetemen, aztán közgazdaságtant is tanult, és csak utána kezdett zenekritikákat írni. Aztán olvastam valahol egy fél mondatot arról, hogy Tóth Aladár vezényelt. Micsoda!? – akadtam fenn ezen. Végül több nap után sikerült találnom két pesti kabaréestet, amelyek plakátján szerepelt a neve. Ezek fontos adalékok az életműhöz, hiszen egészen más képet fest róla, ha tudjuk, hogy aki később a zenekritikákat írta, az maga is fogott karmesteri pálcát. (...)"
 
Tóth Aladár zenekritikusi munkásságát Bónis Ferenc zenetudós így méltatta a Tóth Aladár Alapítvány gondozásában megjelent interjúkötetben (2016):
"A zenekritika is része a zenetudománynak, amit ő a legmagasabb színvonalon művelt – olyan irodalmi igényességgel, amellyel senki más a kortársai közül. Legnagyobb jelentősége abban állt, hogy az akkoriban keletkezett új művekkel egy időben pontosan meg tudta határozni jelentőségüket. (...) Tóth Aladártól az 1934–40-ig tartó időszak kritikáit adtuk ki. Tóth 1940-ben emigrációba ment feleségével, Fischer Annie-
val együtt; amikor a háború után visszatért, az Operaház igazgatója lett, és nem folytatta zenekritikusi tevékenységét. Életműve így is óriási érték, egészen kivételes zsenije volt a zenekritikának. Senki mást nem ismerek, aki akár kottából, akár a bemutató alapján egy-egy új műről szinte elhangzása pillanatában olyan találó véleményt alkotott volna, mint ő."
Az az 1946-tól 1956-ig tartó korszak, amikor az Operaházat igazgatta, az intézmény történeténetében a legmagasabb éves előadás- és legmagasabb látogatószámot hozták. Volt olyan év, hogy az 1 milliót is meghaladta a megváltott jegyek száma. Karczag Márton könyvének legfajsúlyosabb részét, a gerincét az életműnek ez az Operaház élén eltöltött tíz év teszi ki. Elemzi Tóth Aladár vergődését a politika hálójában, harcát Bartók és Wagner elismeréséért, a Mozart-reneszánszban játszott szerepét, küzdelmeit személyi, művészeti és műsorpolitikai kérdésekben, törekvéseit és korlátait - majd hirtelen és végtelenül igazságtalan megbuktatását. 
"Azért adtam a róla írt könyvnek az Aranykalickában címet - mondta el a Tóth Aladár Zeneiskola beszélgetős délutánján Karczag Márton -, mert a kutatómunka végére az a kép alakult ki bennem, hogy ő alapjában véve szerencsés ember volt: megőrizte a zenébe vetett hitét, és ez megvédte őt mindentől. Kritikusként nem egyszer akarták megverni, azt pedig, hogy mit jelenthetett 1946 és 1956 között operaigazgatónak lenni, szerencsére el sem tudjuk képzelni. Nagyon sok irat került elő arról, hogy feljelentették, bántották, és valamiért mégsem mozdították el. Megtörni sem tudták. ’56-ban szépen kisétált a kapun, és attól kezdve még 12 szép évet élt. Mintha visszatért volna dzsentri ősei szelleméhez, és egy kellemes magán-mennyországot valósítottak meg Annie-val, a maguk keretei között.” (A fotón Otto Klemperer az Operaház karmestere látható, jobbján Fischer Annie, tőle jobbra a háttérben Tóth Aladár)
Az Aranykalickában című kötet alaposan adatolt, ritka fotók tömegével illusztrált magyar operatörténet is egyben - méltatja a művet Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója -, minden bizonnyal megkerülhetetlen forrása lesz a korszak művészetéről gondolkodóknak.
Bár Tóth Aladár legendás alakja már félévszázada eltűnt a Zeneakadémia számára fenntartott sorszéli székéből és az Operaház dohányfüsttel átitatott folyosóiról, életműve legfontosabb része - e kötetnek is köszönhetően - megmenekült a méltatlan feledéstől.

Miért szeretem a hangszerem?

 

Zeneismeret órarendek

 

Hírmondó archívum

 

Hallgass zenét, olvass róla!

 

Fórumozz, kérdezz tőlünk!