A 70 éves Faragó Laurát, népi ének tanszakunk alapítóját köszöntjük

Szeretettel köszöntjük születésnapja alkalmából Faragó Laurát, népi ének tanszakunk alapítóját, aki 1969/70-ben, a Röpülj páva televíziós népdalversenyen tűnt föl: csángó dalaival a verseny nagydíjasa lett. A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét 1989-ben kapta meg, Magyar Örökség díjas lett 2014-ben, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével 2015-ben, Kossuth-díjjal 2018-ban jutalmazták.
 
 
Faragó Laura 1971-ben a Szegedi Tanárképző Főiskolán, magyar irodalom és ének-zene szakon szerzett diplomát, utána a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanult, majd Berlinben a Hans Eisler Zeneművészeti Főiskolán Dagmar Freiwald Lange tanítványaként 1979-ben dal- és oratóriuménekesként is diplomázott.
1976-tól 1993-ig az Országos Filharmónia szólistája. 1970 és 2000 között ezernél is többször együtt lép föl Jancsó Adrienne- nel nagysikerű Földédesanyám című balladaestjén – szerte az országban.
Repertoárja Bartók Béla népdalfeldolgozásaitól, Kodály Zoltán dalköltészetén át az elmúlt öt évszázad műdal-irodalmáig ível, egészen napjainkig. Önálló estjeinek sorából kiemelkedik az Asszonyszerelmek – asszonysorsok (népköltészeti összeállítás), az Elindultam szép hazámból (Bartók és Kodály népdalfeldolgozásai), a Szeretném, ha szeretnének (Ady Endre szerelmei és dalai), az Édes hazámat akartam szolgálni (Domokos Pál Péter moldvai csángó népdal- és népmesegyűjteménye), illetve az Árad a fény (Egressy Béni emlékműsor születésének 200. évfordulójára: a zeneszerző Petőfi-dalaiból).
Önálló népzenei hanglemezeiből kiemelkedik a Szivárvány havasán, Júlia szép leány – szóló balladák és népdalok,  A magyar dal ezer éve.Számos könyvet is írt: Ünnepeink – néprajzi írások gyűjteménye, Szülőföldem – zengő anyanyelvem, (a Kárpát-medencében élő harminchat magyar íróval és költővel folytatott beszélgetéseket tartalmazza), Szép illatja száll a víg szívemre (a Baranyába 1941-ben áttelepült csángók dallamvilágának gyűjteménye).
 
Juhász Ferenc így írt róla Ibolyás domb – feltámadt temető címmel: „Faragó Laura ez a virág-torkú asszony énekével nekem mindig olyan volt, mintha egy gótikus katedrális kőcsipke-tornyában, a hideg kőcsőben egy fehér galamb száll, verdesve vérző szárnytollával, a szárnyverdesés-hang, a lázas szívhang lüktetése emelkedik egyre feljebb, a végtelen felé, de az ablaktalan vak toronyból nincs kiszabadulás.”
Előadóművészi tevékenysége mellett zenei műsorokat szerkesztett a Bartók Rádióban és a Magyar Katolikus Rádióban; és népi éneket tanított Budapesten a Köbölkúti általános iskolában, a Lónyai utcai Református Gimnáziumban, a VI. kerületi Tóth Aladár és a VIII. kerületi Józsefvárosi Zeneiskolában.
"Azon sokoldalúan művelt, tudatos művészek közé tartozik, akinek előadásában intellektuális és emocionális egységben szólalnak meg a dallamok. Akinek művészi hitvallása: a magyarság rendületlen szolgálata, a magyar daléneklésben kiteljesedni: a „művészi értékű” népdalok és a „népdalértékű” műdalok szépségének, esztétikumának, metafizikájának és éthoszának – a költő Nagy László metaforáját részben újrafogalmazva – „balladában bujdosó” énekeseként, a „bartóki szintézis” jegyében." - mondta róla a Kossuth-díj átadásakor mondott laudációjában Dr. Tóthpál József.
 
2014-ben Faragó Laura Terézvárosért kitüntetést is kapott, ez alkalomból interjút készítettünk vele, amely Hírmondó újságunkban jelent meg. Most újra közöljük.
„Az élet nemcsak múlik, telik is, és abból tovább kell adni”
 
- Tíz testvér és szinte folytonos muzsikaszó vett körül gyerekkorodban – mennyiben segített ez abban, hogy azzá válj, akivé lettél?
 
- Megszoktam kislányként, hogy gyakran éneklek otthon, akár a színpadon. A karácsony például úgy telt, hogy jöttek a nagynénik is, és várták a gyerekek műsorát. 5-6 évesen szopránt énekeltem, aztán mezzót egy kis Mozart darabban, amit éppen kellett. Belenőttem az éneklésbe, úgy, hogy nem volt tétje, hiszen csillogó szemek és dicséretözön vett körül minket. Így később elkerült a bénító  fellépési izgalom. Zongorázni kötelező volt - édesanyám azt mondta, később mindenki eldöntheti, miben a legjobb, de általános iskolás korunkban azt kell tennünk, amit mond.
- Zeneimádó édesapádnak mi volt a foglalkozása?
- Szada főjegyzője volt 1948-ig. A fordulat évében a régi rendszer köztisztviselőit gyári munkássá tették, így került édesapám a téglagyárba, aztán a porcelángyárba. Aztán kiemelték, és a könyvelési csoportba került.
- Mindez nem vette el a dalos kedvét?
- Azt nem. Zongorán is nagyon jól játszott - kotta nélkül, műkedvelő amatőrként. Nyilván az édesanyjától tanulta, aki az Arizona moziban volt mozizongorista. Az érettségizők között kerestek ügyesen zongorázó lányt - ő tanult klasszikus zenét, de sokat hallgatott cigányzenét is, mert a dédszüleimnek kifőzdéjük volt, ahol zenészek játszottak. A nagymamám mindig úgy mondta: az tud improvizálni, aki jól ismeri a különböző stílusokat. Ismerte a slágereket, a cigányzenét, tanult egyházi zenét, így nem okozott neki gondot, amikor a híres King Kong film alá kellett játszani valamit. Édesapám tehát tőle tanult zongorázni, nagyon jól kísérte saját magát, tudott akkordozni. Szegények voltunk, de megoldottuk minden zenei szükségletünket: karácsonykor nem az Operába mentünk, hanem otthon rendeztünk házi koncertet. A legkisebbek kezdték, aztán az egyre idősebbek, és az egész megkoronázása az volt, amikor apukám leült énekelni. 
- Mit játszott?
- „Mi füstölög ott a síkon távolban, talán bizony édesanyám kunyhója?” - Petőfi-dalokat, egyházi énekeket, Dankó Pista-nótákat, a Sarastro= áriát, ami éppen belement a fülébe… 
- Akkor a zene neked nem tűnt olyan „pályaszerű” dolognak, hanem az élet természetes része volt?
- Igen. Ráadásul Pécelen, ahol laktunk, nagyszerű énektanárom volt: Zalatnay Ernőné. Kodály-, Mozart-, Beethoven-kórusműveket énekeltünk. Edit néni küldött engem énekversenyekre. Arra, hogy továbbjutottam a járási, aztán a megyei döntőn, oda se figyelt senki, annyi munka volt a háztartás körül, meg az állatokkal. Nem körülöttem forgott a világ. Később is nagy szerencsém volt a tanárokkal, Budapest legjobb énektanáraitól tanulhattam. A Zeneakadémiára karvezetés szakra jelentkeztem, de összhangzattanból nem voltam jó. Mivel imádtam a verseket, szavalgattam, végül a szegedi tanárképző főiskolára jelentkeztem. Ott is nagy szerencsém volt, az ország legjobb kórusvezető tanárának, Kardos Pálnak a növendéke lettem. A speciális szakterülete a tiszta intonáció volt, ő tanított meg minket nem temperáltan énekelni, hanem a felhangrendszer szerint. A dó és a ré között van egy fél hang, de az nem egyforma a dúr és a moll hangnemben – mi különbséget tudtunk tenni a dúr- illetve moll-vonatkozású dó és ré között. Ezért is volt olyan nagy dolog, hogy én a Röpülj páva dalversenyen ezt a kristálytiszta, felhang nélküli éneklést zongorakíséret nélkül meg tudtam mutatni. Ezért nagyon meg is kellett harcolnom, mert a Röpülj páván nem lehetett kíséret nélkül énekelni. Mi azzal érveltünk, hogy a balladát a népi környezetben soha nem énekelték feldolgozással. Mondták az előszűréseken, hogy rendben, de így biztosan nem fogok továbbjutni. Mire azt mondta az én zseniális tanárom, „nem baj, Laura, nem kell feltétlenül továbbjutni”. Amikor aztán a képernyőre kerültem, és meghallgattak a szakemberek, azt mondta Sárosi Bálint: „persze, hát ez kíséret nélkül született!” Így szólalhatott meg a nagyközönség előtt a népdal a maga egyszerűségében, mint egy költemény. 
- És hát maga a népdal is ismeretlen volt, amit énekeltél?
- Igen. A csángó népdalok még a meglepetés erejével hatottak. Szegeden a magánéneket  Gábor Éva tanította, aki Kézdivásárhelyről került Budapestre Trianon után, és Lajtha László népdal-lejegyzője volt. A Néprajzi Múzeumban dolgozott másodállásban, és Szegeden tanított hangképzést - tőle kaptam az első csángó népdalt. Erdélyi Zsuzsanna barátnőjeként, Kodály meg Bárdos Lajos köréhez tartozott. Én pedig jó képességű, a zenébe belenőtt kislány voltam, akivel jól lehetett kísérletezni. A ’70-es években már megérett az idő arra, hogy a pódiumon is megszólaltassuk az eredeti népdalgyűjtésekből származó népdalokat, mi voltunk az első fecskék, Budai Ilonával, akik - ezzel a pedagógusi körrel a hátunk mögött - meg mertük ezt tenni. Ma már az autentikusság kötelező, de régen meg kellett érte harcolni.
- Azt mondta a tanárod az elődöntőben, hogy nem muszáj nyerni. Mégis, milyen volt nyerni?
- Föl sem tudtam fogni. Annak örültem, hogy jól sikerült, amit olyan sokáig gyakoroltam. A legnagyobb hozadéka az volt, hogy rájöttem, hogyan tudom az izgalmat csillapítani – úgy, hogy a szövegbe kapaszkodok bele: mondom, mint egy mantrát, és nem azon idegeskedek, hogy kijön-e majd az a hang. A gyerekekbe is azt sulykolom: tanuld meg a szöveget, és mondd el, mint egy verset. Akkor már az éneklés nem éneklés lesz, hanem közlés, és átugorja a lélek a zenei nehézségek miatti aggódást, ha mélyebbről, a szöveg mondanivalójából hozom elő a dal szépségét.
- Úgy tanítod a népi éneket, ahogyan magad is tanultad, vagy van valami speciális módszered?
- Ma már könnyen hozzájutnak a gyerekek a parasztzenéhez, meg tudják nézni, hallgatni az előadókat, élvezhetik az eredeti hangzást. Az én specialitásom, hogy aki a műzene felé akar indulni, nem erőltetem rá a torokéneklést.
- Nagyon más a kettő?
- Igen. Berlinben végeztem a dal- és oratórium szakon, ahol az olasz éneklésmódot nagyon megtanultuk. De például tudok jódlizni is, amikor a „paraszthangra”, vagyis a beszédszerű préselt hangra rátesszük a fejhangot, vagyis a „kóristahangot”. Az operaénekesek még erre is ráerősítenek az izmaikkal. Bár ma már erre nem nagyon van szükség, mert a népdalénekeseknél már ott a mikrofon, nem kell a hangerőre figyelni, inkább a díszítések kidolgozására fektetnek hangsúlyt, azzal fejezik ki az érzelmi sűrítéseket. Ez a népdalelőadás egyik lényeges eleme; nem dinamikával és hangerővel fejezzük ki az érzelmeket, hanem a díszítésekkel. Viszont ha a gyereknövendék operakórus-tag is egyben – mint a Tóth Aladár Zeneiskolánk esetében például –, akkor inkább a szép hangzású és nagyobb ívű éneklést gyakoroljuk, minimális díszítéssel (mivel a díszítést a népdalnál csakis az úgynevezett eredeti éneklésmóddal, az úgynevezett „torokhanggal” lehet megoldani). 
- Többen akarnak ma népi éneklést tanulni, mint régen?
- Nem mondhatnám. Inkább azok a szülők íratják be a gyereküket, akik szeretnék az általános műveltségét gyarapítani, illetve a magyarságélményt gazdagítani a népzene tanulásával - hogy belülről érezze, miért szép a népi örökség. A magyar népdalnak hihetetlenül gazdag a kifejező ereje. Közel kétszázezerre tehető a feljegyzett népdalkincsünk – a német akadémia népzenetárában negyvenezer van. Nálunk tovább megőrződött a helyi kultúrákban a népköltészet, mert nem vált külön az előadó és a hallgató.
- Te magad is gyűjtöttél népdalt?
- Igen. Negyedéves főiskolás voltam, amikor Moldvába utaztam egy költőcsoporttal, és megszervezték, hogy kijussunk a csángókhoz. Elintézték a vendéglátóink, hogy egy-két jó adatközlő odajöjjön. Anna néniék mezítláb jöttek be a mezőről, és olyan balladákat énekeltek, hogy a lélegzetünk is elállt. Ez már a Röpülj páva után volt, és engem erkölcsileg feltöltött az élmény: átéreztem, hogy ezt a hivatást nagyon komolyan kell vennem. Utána az áttelepült csángók közt, Baranyában, a  legjobb énekesekkel tudtam én is dolgozni, Domokos Pál Péter közreműködésével - magát a lejegyzést én végeztem. A baranyai csángók népdalkincsének anyagát akkor eltettem, most fogom kiadni. Összehasonlítva azokkal a népdalokkal, amelyeket Kallós Zoltán gyűjtött a kilencvenes években, ez sokkal archaikusabb anyag.
- A népzenei oldaladat ismerjük, pedig van egy klasszikus vonal is…
- Hogyne. Húsz évet töltöttem el a Filharmóniában különböző klasszikus zenedarabok tolmácsolásával. Az egész klasszikus dalirodalmat végigénekeltem, majd Bartók- és Kodály-népdalfeldolgozásait is - erre tudtak alkalmazni a Filharmóniában. Volt egy kétrészes koncertsorozatom, amelyben Bartók összes népdalfeldolgozását elénekeltem kronológiai sorrendben. Meg is van CD-n. Azt hiszem, ez volt életem legnagyobb tette. Legalább 15 évet készültem rá. Bartók és Kodály népdalfeldolgozásai azért kevésbé népszerűek, mert például egy Molnár Anna balladát vagy egy Lakodalmas-t úgy dolgoztak fel, hogy az egyik szereplő lent énekel az alt lágéban, a másik a szopránban. Nagyon kevés olyan énekes van, aki egyszerre tud altban és szoprán fekvésben is énekelni. A korai feldolgozásaikban még inkább a népdal alázatos szolgájaként látták el egyszerű kísérettel a dalokat. De később már erősebb volt bennük a zenei önkifejezés vágya, és az énekhangot sokszor elnyomta a zongorakíséret. Nem véletlen, hogy Bartók utolsó népdalciklusát a Húsz magyar népdal-t Kocsis Zoltán próbálta áttenni kórusra, hátha jobban érvényesül az énekszólam ezáltal a zongorakíséret  mellett. Énekesi szempontból például a késői Bartók-feldolgozások inkább tekinthetők zongoraversenyeknek szoprán kísérettel, mint fordítva. Így aztán igen nehéz komoly énekesi sikert elérni a Bartók-népdalfeldolgozásokkal, de a lényeg, hogy megcsináltam, és gazdagodtam általuk. 
- Mikor kezdtél tanítani?
- Amikor megszűnt a Filharmónia szólista státusza, 1993 után. 
- Gondolom, az előadóművészi karrierrel nehezen fért volna össze a tanítás. A Röpülj páva egyébként – hasonlóan a mostani tehetségkutató műsorokhoz – együtt járt országos ismertséggel, és azzal, hogy az előadóművész egy csapásra a karrierje csúcsára került?
- Nem egészen. De szerencsére fölhívott egy csodálatos balladamondó, Jancsó Adrienne, még amikor a középdöntőben voltam, és azt mondta: „kislányom, mindegy, hogyan végzel, lesz egy ballada-estem, a Földédesanyám, te leszel a közreműködő, ha elvállalod. Persze, elvállaltam, a Radnóti Színházban (akkor még Irodalmi Színpadnak hívták) ment a műsor, és aztán országos könyvtárakban, vidéki koncertpódiumokon is előadtuk több mint ezerszer – népdalokkal oldottam az ő versmondó estjét. Ez évtizedeken keresztül tartó jó munka és élmény volt. A filharmóniai állásom megszűnése után jött pár nehéz évem, de aztán a zeneiskolai énektanításban megtaláltam a biztonságos sínt. Eleinte inkább rákényszerültem, de mostanra ez az a tevékenység, amiben ki tudok teljesedni. Többször is elakadhat életünk során a „szerelvényünk”, ezért fontos, hogy kitegyünk szilárd talpfákat többfelé is. Az is nagyszerű, hogy vannak gyerekeim, hat unokám, így akkor is boldog leszek, ha már nem tudok énekelni. Az élet nemcsak múlik, hanem telik is. A telítettséget pedig tovább kell tudni adni.
- De azért ma sem csak a tanításnak és a nagymamamságnak élsz…
- Nem. Erkel Ferenc írja, hogy „a művészet fegyelmezett önkívület” – nos ez az önkívület bennem is megvan: szeretem habzsolni az életet, nemcsak a zenéhez vonzódom, de a színházhoz és az irodalomhoz is. Az irodalomtörténész férjem mellett pedig megtaláltam a lehetőséget arra, hogy megéljem a fegyelmezett önkívületet is. 22 éve vagyunk házasok, és öregkoromban megadatott az, hogy az otthonunk a művészetek szentélye is. Boldogan megyek haza, mert mindig valamilyen csodálatos cikkre, kiállításra, tanulmányra hívja fel a figyelmemet, amit ő tart, vagy kiböngészett valahonnan. Nagyon színes és gazdag a magánéletem, így aztán nem is fáj, hogy már nem vagyok annyit a színpadon. Úgy érzem, öregkoromban sokkal gazdagabbak a hétköznapjaim, nincs semmi üresjárat. Sőt, lassan túlcsordul: a művészettől, a családtól és a munkától. Kétségkívül akkor vagyok a legboldogabb, ha van művészi feladatom is. Régebben  - pontosabban 2000-ben – a Bartók Rádióban indult egy sorozatom Máder László felkérésére Szülőföldem, zengő anyanyelvem címmel, amely teljes anyaga könyvben is megjelent a Masszi Kiadónál 2003-ban. Ezek után a Katolikus Rádióba kért fel Juhász Judit, hogy – Zene és poézis címmel – szintén sorozatot indítsak, amelyben 24 magyar költő munkásságát mutattam be 30 = percben. Szintén két évig tartott ez a csodálatos munkám: magam válogathattam a költőket, a verseiket is én olvastam föl, sőt a műsor zenei anyagát szintén jómagam találtam ki: ügyelve arra, hogy a – népi gyökerűnek nevezett – költők verseihez mindig és kizárólag klasszikus zenét keverjek a zenei világirodalomból, ezzel is hangsúlyozva, hogy a magyar nyelvű versköltészet nem provinciális; mind a mai napig „világklasszis”! Hasonló verses – irodalmi műsorom volt nemrég a Gárdonyi Emlékév tiszteletére összeállított Égre néző lélek című estem is, valamint nagyon inspirált, amikor a Magyar Művészeti Akadémiától felkértek, hogy mutassam be karácsony előtt a Nádor teremben Terényi Ede kolozsvári zeneszerző műveit. 
- Teljesnek érzed a művészi karrieredet is?
- Nem egészen. Az én hangom az operához kevés, a népdalhoz túl erős, így a dalirodalom tolmácsolásában tudtam volna magamat leginkább kifejezni. A Schubert- és a Richard Strauss-dalokba voltam szerelmes. Azt viszont csak németül lehet énekelni, amire itthon nem nagyon volt kereslet. A magyar dalirodalom a huszadik századnál kezdődik, úgyhogy az én romantikus lelkemhez nem találtam a régebbi korokból magyar műdalokat. Van egy lemezem A magyar dal évszázadaiból címmel, de a – középkortól a XX. századig tartó csokor – csupán egy lemezre való anyag. Igazából a lelkemnek hiányzott egy dúsgazdag érzelemvilágot tükröző magyar dalirodalom, így nehéz volt összerakni azt a műsort, ami az én érzelmi lobogásomhoz illik. A népdalban nem lehet lobogni, a népdal  „üt”, – olyan, mint a kőből faragott Krisztus. Ha még egyszer születnék, nagyon korán elkezdeném az operaéneklést, mert abban lehet egy énekesnek érzelmileg a leginkább kiteljesedni.
 

Miért szeretem a hangszerem?

 

Zeneismeret órarendek

 

Hírmondó archívum

 

Hallgass zenét, olvass róla!

 

Fórumozz, kérdezz tőlünk!