Terézváros legmagasabb rangú pedagógiai elismerésében részesült J. Dunavölgyi Mária

A kerület óvodáiban, iskoláiban dolgozó pedagógusokat köszöntötte az önkormányzat május 30-án, az Eötvös10 színháztermében. Hassay Zsófia, Terézváros polgármestere az önkormányzat, a szülők és a gyerekek nevében megköszönte a pedagógusok és az intézményvezetők egész éves munkáját, majd Simonffy Márta alpolgármesterrel J. Dunavölgyi Máriának, a Tóth Aladár Zeneiskola igazgatóhelyettesének - és Rakó Józsefnek, a Vörösmarty Mihály Általános Iskola igazgatójának - átadta a kerület legrangosabb szakmai elismerését, a Terézváros közoktatásáért díjat. 
 
A jó zenetanár elsősorban is szereti a gyereket. Akkor is, ha nem okos, nem tehetséges, ha szófogadatlan, ha ellenszegül. Nem egy betörnivaló kiscsikót lát benne, akit mindenféle fortéllyal rá kell venni a gyakorlásra, hanem egy formálódó lelket, akit lehetősége van bevezetni egy csodálatos birodalomba: a hangok világába. A jó zenetanár kreatív. Hatalmas képzeletbeli kulcscsomóval jár, és mindig azt húzza elő, amelyik a gyerek aktuális pillanatában éppen belepasszol a zárba, ami a szívét nyitja. Zenét tanulni ugyanis csak nyitott szívvel lehet. Hogy éppen melyik ez a kulcs, azt a szíve súgja meg, és az a sok-sok hasonló helyzetben évek alatt felhalmozódott tapasztalata. A jó zenetanár olyan, mint a gyümölcs: érnie kell. Ugyanakkor a szíve örökké ifjú marad, hogy azt az odafordulást, amelyet egy kétszemélyes mester és tanítvány viszony megkíván, akkor is elő tudja hívni, ha az óra előtt éppen felbosszantották, vagy ha az egyéb teendők hullámai átcsapni készülnek a feje fölött.
A jó zenetanár látszólag a professzionális technikát adja át, a helyes hangszertartást, az ujjrendet, a ritmust és ezernyi szakmai apróságot, amitől megszületik a szép hang. Valójában a munka örömét. A munka az, ami végső soron hozzásegíti a gyereket ahhoz az euforikus boldogsághoz, ami akkor tölti el, amikor sok-sok gyakorlásból kikerekedik valami „egészen jó” produkció. Amikor meglegyinti a tökéletesség, az abszolútum felé közelítés öröme.
A jó zenetanár a tanítási folyamatban önmagát adja. A gyerek nem a technikai fogások átadásából épül, hanem a sok-sok gyakorlás közben csiszolódó kapcsolat, a jó együttlétek formálják a tudását és a személyiségét. Az egyéni hangszeres zenetanulás egy dologban a pszichoterápiára hasonlít: legfontosabb eleme a kapcsolat. A jó zenetanárnak nemcsak a hangszerén kell tudni professzionálisan játszani, hanem a gyerek szívén is.
 
Jeszenszkiné Dunavölgyi Mária jó zenetanár. Egyszerű családjában nem volt zenész, de az már egészen korán föltűnt, hogy „a Marika milyen gyönyörűen tud énekelni”. Hétévesen mindenáron hegedülni akart, de a kicsi keze olyan kedvezőtlen adottság volt, amellyel a zenész szakmában nem lehetett messzire jutni. Márpedig ő nagyon akart messzire jutni. Később egy rövid próbát még tett a csellóval, aztán végül a fagottot választotta.
„Nekem a fagottban a hangszíne tetszik a leginkább: a melegség, amit a hangszer hordoz – így vallott hangszeréről abban az interjúban, amelyet akkor adott, amikor kollégái őt választották ki a 2015-06-os tanévben a Tóth Aladár-díjra. - Amikor hallgatom a zenekarban, ahogy a fafúvósok együtt szólnak, az engem mindig nagyon megérint. Azt nem mondhatnám, hogy olyan jó cipelni meg tartani, de a különlegessége feledteti a kényelmetlenségeket. Amit még nagyon szeretek, az, hogy a basszus szólamot játssza, ami nagyon fontos szerepet tölt be a kamarazenélésben. A szólamok két széle közül az egyik, és valahogy vigyáz a többiekre, segíti őket észrevétlenül. Ott van mindig, nem biztos, hogy az előtérben, de azért ott van, és lehet rá támaszkodni. A gyerekeknek is ezt mondom, hogy halkan kell fújni, de úgy, hogy azért annak a hangnak legyen teste, színe, amire lehet figyelni.”
A zenekari muzsikálás mellett egyre fontosabbá lett az életében a tanítás. Friss diplomásként került a Tóth Aladár Zeneiskolába, és a tanítás azután is a szenvedélye maradt, hogy mellette igazgatóhelyettesi teendőket is ellátott.
„Nemcsak hogy nem szakadtam el a tanítástól, hanem olyan kiváltságos helyzetbe kerültem, hogy azzal a 6-8 növendékemmel úgy tudok foglalkozni, hogy az egy alig várt esemény legyen: hogy na, akkor most megint mehetek tanítani. A hét élményekkel teli órái nekem azok, amelyeket a növendékeimmel töltök. Ugyanakkor szervezni is szeretek. Nem azt mondom, hogy mindig, mert amikor egy hét alatt háromszor annyit kéne csinálni, mint amennyi beleférne, mert összetorlódtak a dolgok, az persze feszültséggel jár, de valahogy mindig sikerül megoldani a helyzeteket, és az is jó érzés, hogy akkor ezt mind megcsináltuk. Mikor fiatal voltam, nehéz volt megtalálni a helyemet ebben a pozícióban. Azt gondoltam, hogy a legtöbb itt tanító tanár sokkal többet tud akár a tanításról, akár az iskolai életről, mint én. De nyilván valamilyen szinten ezt is fel kell vállalni, hogy nekem van olyan feladatom, hogy azt mondom: ezt most így kell megcsinálni – nincs mese. A művészlelkek olyan aranyosak, amikor rendetlenek, és a fél cipőfűzőjük lóg, de nem gondolom, hogy ez egy iskolában minta lehet. Hiszen ha gyűrött a napló, ha a bizonyítvány tele van áthúzásokkal, akkor azt sugározzuk a gyerek felé, hogy te is nyugodtan dobálhatod a kottádat, vagy salátát csinálhatsz belőlük. Példamutatónak kell lennünk – én még ebben a szellemben nőttem föl. Ugyanakkor nagyon nem szeretem a katonás, parancskiosztós stílust. Azt gondolom, hogy rendet beszélgetéssel, egymás tiszteletével lehet teremteni. Persze azért ez az adott embertől is függ, hogy neki mi a rend, és az lehet, hogy nekem az még nem az, így az ebben való együttműködés nem mindig konfliktusmentes. Én ezt úgy élem meg, hogy akkor megpróbáljuk kitalálni, hogyan lehet a dolgokat összehangolni. Az élet minden területén így gondolom, hogy mindent meg lehet beszélni a kellő időben és a kellő hangnemben."
A tanítás és az igazgatói munka mellett gyakorlatvezető tanárként a jövő zenetanárait tanítja tanítani. Egyúttal – saját magát is. Hiszen a gyakorlatvezetői munka nemcsak a növendéket, de a tanár szakmai tudatosságát is fejleszti.
„Állandó gondolkodásra serkenti a tanárt, ha meg kell mutatnia, hogy ő maga valamit hogyan tanítana. Végig kell gondolni ilyenkor, hogy abból ő mit fog elvinni, az elég hasznos-e számára. Egyébként is a tanításban mindig van valami új, amit behoznak az évek, meg a tapasztalat, és az állandó kísérletezés, hogy valamit hogyan lehetne még jobban. Például most nagyon foglalkoztat, hogy mitől tud a gyerekben még inkább elmélyülni az információ. Meggyőződésem - jelen pillanatban -, hogy csak attól, hogy ő is tevékenyen részt vesz ebben a folyamatban. Van olyan, hogy a feladat elsőre nem lesz számára szívhez szóló, de ha ő talál ki dolgokat, ha ő veszi észre, hogy ó, ezt én már egyszer így csináltam, és jó volt, akkor lesznek „aha”-pillanatok, amikor megérez, megért valamit. De az persze nem marad úgy meg, csak ha utána gyakorol is. Ha ezt megértette, akkor meg is teszi.”
Gratulálunk igazgatóhelyettesünknek, kollégánknak, növendékei Marcsi nénijének!
 
És gratulálunk annak a három tanárunknak is, akik ugyanez alkalommal kiemelkedő szakmai munkájukért díszoklevelet és jutalmat kaptak Terézváros polgármesterétől:
Gratulálunk: Dávid Krisztina gordonkatanárnak, Kovácsné Szabó Zsuzsa gitártanárnak és Maros Dóra hegedűtanárnak
 

Miért szeretem a hangszerem?

 

Zeneismeret órarendek

 

Hírmondó archívum

 

Hallgass zenét, olvass róla!

 

Fórumozz, kérdezz tőlünk!