Furulya

A furulya talán a legrégebbi hangszer, a kőkorszak óta használja az ember. A hozzá hasonló ajaksípos fúvós hangszerfajtákat minden földrészen, minden kultúrában ismerik, népzenét és műzenét egyaránt játszanak rajta. Ennek az lehet az oka, hogy szép dallamok megszólaltatására alkalmas, kezelése mégis egyszerű.

A furulya nem egyetlen hangszer, hanem népes hangszercsalád. Különféle méretű és hangolású változatai – az egészen magas hangú, arasznyi szopranínó furulyától a szoprán-, alt-, tenor-, basszus, sőt a másfél méter hosszú kontrabasszus furulyákig – sokféle hangterjedelmű és hangszínű dallamok megszólaltatására alkalmasak.

Ha szeretnél furulyázni:

Akár már óvodás korodban elkezdheted. A tanulást szopránfurulyán szokták kezdeni, melynek tartása és megszólaltatása kisgyerekek számára sem nehéz, megvásárlása pedig szüleid számára sem igényel nagy anyagi áldozatvállalást.

Ha furulyázni tanulsz:

Miután megszerezted a hangszer megszólaltatásához szükséges alapismereteket, szóló- és zongorakíséretes műveket egyaránt el tudsz majd játszani, szerepelhetsz növendékhangversenyeken, és részt vehetsz a kisebb-nagyobb kamaracsoportok munkájában.

A furulyázás sokszor „belépő” a fúvós hangszerek világába. Két-három év után eldöntheted, hogy folytatod-e a tanulást a furulya felsőbb osztályaiban, vagy helyette inkább fuvolázni, oboázni, klarinétozni, fagottozni, trombitálni vagy kürtölni kezdesz.

Egy kis hangszertörténet:

A furulya eddig ismert legrégibb emlékét 1995-ben találták meg a régészek egy szlovéniai barlangban. Ezt a csontból faragott hangszert valószínűleg 45 ezer évvel ezelőtt, kb. a neandervölgyi ember megjelenésének idején készítették.

A furulya a népzene legfontosabb hangszere volt és maradt a mai napig. Európában az a műzenében is fontos szerepet kapott a 18. század közepéig. „Blockflöté”-nek nevezték, mert a cső végén, ahol bele kell fújni, egy dugó (németül: block) található. Szó szerint fordítva tehát „dugós fuvola” a neve, ebben a formában azonban magyarul sohasem mondták, inkább egyenesfuvola, cölöpflóta, csőrfuvola néven emlegették. A középkor, de főleg a reneszánsz idején több méretben, sokféle - javarészt a női- és férfi énekhangoknak megfelelő - hangterjedelemmel készítették. Önálló hangszeres zenét is komponáltak rá, de gyakran használták kórusművek énekszólamainak erősítésére vagy kíséretére is. A furulya kedves, hajlékony hangja sohasem volt nagyon átható, ezért a 18. század közepétől fokozatosan kiszorították a műzenéből az erősebb hangú fuvolák, oboák, klarinétok, s így az ekkoriban kialakuló szimfonikus zenekarba sem került bele. A 20. században fedezték fel újra, s nemcsak a reneszánsz- és barokk művek korhű megszólaltatásához használják, hanem új műveket is komponálnak rá.

A tanszak tanárai

Jelentkezési lap