Mélyhegedű (brácsa)

Mélyhegedű (Brácsa)

A brácsa a vonós hangszercsalád középső, a hegedűnél mélyebb, de a gordonkánál magasabb hangú tagja. Formája, szerkezete és játékmódja megegyezik a hegedűével (tehát 4 húrja van, vonóval szólaltatjuk meg, áll alá helyezve tartjuk), de kissé nagyobb nála és húrjai öt hanggal (kvinttel) mélyebben szólnak. Hangja lágy és éneklő. Szólóhangszerként is gyakran halljuk, de igazán fontos szerepet a szimfonikus zenekarban és a különböző összetételű kamaraegyüttesekben kap. A zenekari hangzás üres lenne nélküle, mert többnyire a brácsák játsszák az akkordhangokat és belső dallamokat.

Ha szeretnél brácsázni:

Először meg kell tanulnod hegedülni. Később válthatsz a brácsára, amikor már nagyobb a kezed, hosszabbak a karjaid és erősebb a vállad hangszer megtartásához.

Iskolánkban lehetőséget nyújtunk jó minőségű brácsák kölcsönzésére.

Ha brácsázni tanulsz:

Szerepelhetsz növendékhangversenyeken, részt vehetsz növendéktársaiddal együtt különböző kamaraegyüttesekben és az iskolánkban működő Ifjúsági Zenekar munkájában.

Egy kis hangszertörténet:

A ma használt vonós hangszerek 16. század folyamán jöttek létre. A különféle méretű és hangmagasságú változatokat viola-hangszereknek nevezték. A négy húros hangszercsoport tagjai, a violino (a mai hegedű), a viola (a brácsa), a violoncello (a mai gordonka vagy cselló) és a violone (nagybőgő) az akkoriban kialakuló európai hangszeres műzene alapjává váltak. A leghíresebb vonós hangszerműhelyek az itáliai Bresciában és Cremonában voltak. Itt dolgoztak azok a mesterek (Andrea és Nicola Amati, Antonio Stradivari, Andrea és Antonio Guarneri, Francesco Ruggiero), akik a 17. századtól kialakították e hangszerek mai formáját és szerkezetét.

A brácsát sokáig csak kiegészítő hangszernek tekintették. Karl Stamitz volt az első, aki versenyműveket írt rá, de – mint a hegedűre, brácsára és zenekarra komponált Esz-dúr Sinfonia concertante mutatja – Mozart is nagyon szerette.

A tanszak tanárai

Jelentkezési lap